Verna Mayers szavaival búcsúzott a résztvevőktől az inkluzív workshop vezetője, Justyna Wielgus. “ A sokszínűség ténykérdés, míg a befogadás választás kérdése”.
A szállásunkhoz vezető vissza úton végig ezeken a szavakon gondolkozom. Dönthetünk úgy, hogy befogadóak leszünk, a sokszínűséget alap adottságként, egyben alapértékként kezelve. De lehetünk elutasítóak a mássággal szemben, törekedhetünk egy egyneműbb, így lényegesen egyszerűbb és talán könnyebben kezelhető “rend” megteremtésére. Kérdés, mennyit és mekkorát veszítünk azzal, ha csak azt és olyat enegedünk közel magunkhoz, aki vagy ami olyan, mint mi vagyunk? Többek vagy kevesebbek leszünk attól, ha saját értékrendünket, életformánkat, képességeinket, gondolkodásunkat, választásainkat, eredményeinket normaként és egyedül üdvözítő útként kezeljük? Minden mást pedig, ami ettől eltér, ignorálunk, nem veszünk róla tudomást vagy kellemetlen nyűgként élünk meg, amit elviselni sem könnyű. Vagy többek, ezáltal szabadabbak leszünk, ha a sokszínű világ megismerését választjuk?
Nyilván van válaszom e feltett kérdésekre de maradjon ez az én “titkom” és mindenki válaszolja meg saját magának.
De nézzük is az 5. nap történéseit!
"Gyors", ezúttal csak egy órás reggeli után már az ismerős 162-es járattal, át a Visztula felett, irány a Teatr21! Inkluzív workshopot tart Justyna Wielgus, és ennek ma én is része vagyok, mint workshop vezető. Minimàlis izgalom, inkább jófajta várakozás jellemez.
Megérkezünk, azt hisszük, csak mi leszünk, korán van és lesz idő akklimatizálódni, ráhangolódni de vagy a többiek is ezt hitték vagy itt nem szokás az utolsó pillanatos beesés: a résztvevők többsége már itt van, bemelegítenek, beszélgetnek, csöndes sutyorgástól a harsogó nevetésig terjed a hangok kakofóniája de főként koncentrációt látok, önmagukra figyelést, belső csendeket.
Az első körbenállás közben megszámolom, 28-an vagyunk a térben, ebből 21 ép értelmű és 7 értelmileg akadáloyzott vagy autizmussal élő fiatal, 16 - 45 között. Láthatóan a magyarországi különítmény a legöregebb de ez ott, akkor eszembe sem jut, annyira otthonosan érzem magam rögtön.
A bemutatkozó körben a kedvünkért mindenki angolra vált, amitől leesik az állam, hogy egy nagyon fiatal Down szindrómával élő kislány is, jól érthető angolsággal mutatkozik be és mesél magáról pár szót.
A résztvevők főleg civil szakmákból, egyetemről és középiskolából érkeztek, van közöttük néhány színész vagy színházban dolgozó is. A kérdésre, hogy miért vagy itt, többször elhangzik, hogy “szerettem volna valami újat kipróbálni” vagy, hogy “már többször voltam inkluzív workshopon és mindig nagyon jól éreztem magam, ezért jöttem”.
A bemutatkozó kör után bemelegítünk, mozgással, hanggal, jégtörő, feszültségoldó játékokkal. Mindneki intenzíven dolgozik, nincs fölösleges “lazázás”, jópofizás, a legvidámabb, legnevetősebb részeket is mindenki nagyon komolyan veszi és akarja csinálni. Imádom ezt a fajta munkamorált, nagyon komfortos, otthon érzem magam benne.
Az “én részem” következik. Kicsit izgulok de már alig, és amikor megtapasztalom, hogy mindenki érti és ez alapján lelkesen csinálja, amit angolul mondok, Jango elszabadul! Önfeledten, jókedvűen játszunk együtt vagy 1 órát, és szinte észre sem veszem, hogy nem otthon vagyok és nem magyarul vezetem a gyakorlatokat. Justyna fordítja lengyelre a szabályokat, Közgazdász néha kisegít de megy ez, nagyon boldog vagyok! Megtanítom a KIA-t, a Felülcsapós barátot, improvizálunk kicsit, aztán már szünet, hogy benne maradjunk az időkeretben.
A szünet után a páros és kiscsoportos gyakorlatokon és improvizatív alapú műhelymunkán van a hangsúly. Sokféle emberrel kerülök párba, Down szindrómással, izzadóssal, szakállassal, autistával és bombacsajjal. Mindegyikükkel elmélyülten, koncentráltan dolgozunk. A rövid szünetekben, amikor egymás munkáját figyeljük azon gondolkodom, hogy miért nincsenek segítők a neurodiverz résztvevők mellett? Nagyon gyorsan meg tudom válaszolni magamnak ezt a kérdést: azért, mert nincs rájuk szükség. Az atipikus fejlődésmenetű emberek ugyanazzal a koncentrált jelenléttel, elszántsággal és fáradhatatlanul dolgoznak, mint neurotipikus társaik. Erre vannak kondícionálva, ehhez vannak hozzászoktatva a 19 év alatt, mióta a két Justyna velük dolgozik. Társulatot nevelnek. Boldog vidéknek látom én ezt a Varsót, ahol ilyesmiket tapasztalhatok.
Olyan lelkes és feldobott vagyok, annyira élvezem, amit csinálunk, hogy őszinte csalódottsággal veszem tudomásul a végét. Még marad idő néhány kérdés feltevésére Justynának a látottak kapcsán, például, hogy kik voltak az ép értelmű résztvevők, honnan jöttek? Újabb meglepetés a válasz, ugyanis halvány fogalma sincs. Jöttek, mert érdekli őket, amit itt tanulhatnak, kíváncsiak az inkluzív működésre, a szabadidejük egy részét erre is szánják.
A bemelegítés után a jelenléttel foglalkozunk és azzal az érzéssel, hogy milyen az, ha néznek minket mások. Próbáljuk megfejteni magunkat, az érzéseinket, hogy is van az, mennyire toljuk túl, mennyire vagyunk valamilyenek a tudattól, hogy mások figyelnek minket? Tudunk-e teljesen neutrálisak lenni vagy a Peter Brook-i színház-meghatározás ezt lehetetlenné teszi? Viszonylag kevés a verbális reflexió de amik mégis, azok nagyon fontosak. Szó esik body shamingről és arról, hogy kinek a problémája az ítélkezés? Mindenzt mozgással, kontextusba helyezve.